Olyan sokat gondolkoztam írjak-e a témáról vagy tartsam magamban az érzéseimet, vívódásaimat. De ismerem sokatokat, akik még mindez előtt álltok. Példaként, elrettentésként, hogy ne essetek ebbe a hibába, ne mérgezzen benneteket, ahogyan engem. 

Így, ezért kapta a következő bejegyzésem ezt a címet! Talán adok Nektek valamit önmagamból, talán valamilyen módon példaként szolgál, még, ha nem a pozitív értelemben is. Miért ne írhatnám meg, hogy két és fél év után amúgy is rémes újra munkába állni, pláne, ha őrülettel teli minden nap! Reggeli készülődés, rohanás, állandó versenyfutás a percekkel. Mire az oviba érünk szakad rólam a víz, csöpög az izzadság rólam, főleg, ha hiszti van vagy kérlel, menjünk haza. De mindenkinek van kötelessége, így nekem is. Munkahelyre menni, újra, több év kihagyás után a rengeteg változást elfogadva! Szeretek rendszerben dolgozni, ez nem feltétlen jelent monotonitást, inkább átláthatóságot és gyakorlatiasságot. Ám ez, valahogyan az évek alatt megszűnt létezni az ottani emberek fejében és munkájában. Az egyébként is nehéz és megszokást igénylő időben még olyan sok minden nehezít ezen a téren. Próbálok rendet teremteni a fejemben, a munkában és mikor kilépek a kapun, lelkiismeret furdalás nélkül magam mögött hagyni mindent! Mert a délután csak a miénk, Zazáé és az enyém, még akkor is ha én hulla fáradt vagyok!!! A nap fénypontja az a néhány óra, amit vele tölthetek, amit nem szabad semmi problémának megmérgeznie. Talán jobb lesz, talán idővel ha megszokom már máshogy veszem  a munkahelyi dolgokat, talán megtalálom a helyem... Egy biztos, valahogy mindenképp lesz! 

Neked, aki még otthon vagy és mindezek előtt állsz, egy jó tanács! Ahogy eddig is együtt voltál, foglalkoztál a gyermekeddel, tedd továbbra is mérhetetlen, önzetlen szeretettel, s ha a hétköznapok mókuskerekébe is be kell majd ugranod, ne akarj "világmegváltást", ne akarj mindent! Csak vigyázz az otthonra, az ott élőkre, magadra, a lelkedre!