A minap előkerült a családi fotóalbum, melyet a kisfiam is szívesen nézeget, mutogat, felismeri a családtagokat. Anyai nagyapám fényképe is elé került, sajnos már nem ismerheti a dédit.

Olyan mélyen kezdte el nézni, mintha meg akarná fejteni ki is van a képen. Elmagyaráztam neki természetesen. Az ezt követő napokban is elő kellett vennünk az albumot, különben hiszti volt, jó, ha abba hagyja a nyafogást, megkapja. Ismét nézegetni kezdtük, nagyapám fotóját ismét kézbe vette, el sem engedte, szorította, azzal együtt játszott, sétálgatott. Fájdalmas és megnyugtató érzés volt, tudom, soha nem találkoznak már és nem fogja neki mondani „gyere, kis komám!”, de az, ahogyan a gyerek nézte a képet, mintha ismerné, erősen fogta miközben „játszottak”.

Azt hinnénk, sokszor a fényképek csak úgy hoznak felszínre emlékeket, ha mi magunk is átéltük, felsejlik bennünk az akkori hangulat, történet. Amikor nincs mögötte személyes, csak mások által átélt, elbeszélt esemény, hordoz magában egyfajta titokzatosságot, belengi a misztikusság szele és ha érdeklődő a személy, bár nem volt fizikai tapasztalata az illetővel, mégis kialakul egy igen erős kapocs. Hiszem, hogy ez is feladatunk, átadni a család történeteit, már eltávozott szeretteink emlékeit az utókornak, hogy azok, Ők, örökké fennmaradjanak.