Egy hosszabb idő után végre a blogra is van némi időm írni egy nagyobb lélegzetvételű dolgot. Hogy miről is lesz szó?

Tudjátok, az utóbbi hónapokban szinte máson sem zakatolt az agyam, csak azon, hogy azzal, hogy decemberben ott hagytam a munkahelyemet mekkora elbaltázott döntést hoztam. Nem volt nap hogy ne árnyékolja be a bizonytalanság, a mi lesz velem érzés. Persze, mivel a mai világban kicsit húzós lenne a biztosat a semmiért hátra hagyni, így volt másik munkahelyem, de nagyon nem találtam ott a helyem.

Az, hogy egy új környezetbe ismét be kell illeszkedjek, az új emberek megismerése már olyannyira nem okozott gondot, hogy egy röpke pillanat műve alatt minden teljesen jól alakult. De valahogy nem éreztem azt, hogy megtaláltam a helyem. Anyaként már teljesen máshogy szeled a nagybetűs adta habokat, valahogy átrendeződik a fejedben minden. Egyszerre nem tudsz maximumon égni munkavállalóként, Anyaként és társként. Rangsorolsz és rájössz, hogy a munka csak egy szükséges jó! Bár ez a szemlélet engem nem nagyon elégített ki, mivel nem éreztem testhez állónak a munkakörömet.

Így a téli hónapok végéhez közeledve, amúgy is D-vitamin hiányban szenvedő testem-lelkem folyamatosan ostorozta magát és bár akadt több verzió is próbálkozásként, mégis belesüllyedtem önmagam legmélyebb bugyrába és azt hittem sorra hozom meg a lehető legrosszabb döntéseket. És, tudom, és-sel nem kezdünk mondatot, bár tudhatnám, hogy az Élet sorozatosan így tesz velem: próbára tesz, alakít, a végén jó irányba terel, ám előtte mégis meg kell vívnom legtöbbször a magam harcát! No lám, egy váratlan lehetőség felbukkanásával és bizonyítani akarásommal, kicsit helyre rakva magamat, azt hiszem megragadom az új lehetőséget és ennél a munkánál lehorgonyzom. 

Most pedig megyek és élvezem a napsugarak simogató báját, természetesen, Zazával! :)