Számtalanszor leírták már Anyák, mit jelent számukra a gyermekük. Egy olyan fajta láthatatlan fonallal összegubancolt két lélek, amely egyik nélkül csak üres mézescsupor. Nem teljes egyik a másik nélkül. Mostanában megint nagyon előtőr belőlem az az érzés mennyivel többet szeretnék a fiammal lenni. Nem csak a napi rutinban pörögni, hanem egész nap, minden feladatmentes tevékenységtől, csak úgy, jól érezni magunkat. De mivel ez egész nap nem kivitelezhető, így próbálok a délutánokba, estékbe csempészni minőségi, tartalmas programokat. Szuper erre a séta és amit mostanában nagyon kedvel a futóbiciklizés. Úgyhogy mostanában sétálunk, jókat beszélgetünk  és rájöttem, hogy engem is mennyire kikapcsol, szinte  a világból ki tudnék sétálni. Na de a tegnapi nap, nem a megszokott volt, se a munkahelyen, se délután. Mamás nap volt Zazának, de délután időben hazaértem és volt egy pár óránk addig, amíg szeretett nagyszüleihez el nem megy aludni. 

Amikor hazaértem egyből a nyakamba ugrott és azt mondta úgy hiányoztál, Anya! Ekkor gondoltam csak bele, hogy bár sokszor nem mondja, de biztos lejátszódnak benne hasonló érzések is az óvodában vagy amikor épp nem velem van. Ha pedig tudná, hogy este mennyire nagyon hiányzott, kimaradtak az esti rituálék, az altatás, a mellé fekvés (együtt alvás)....

Egy hosszabb idő után végre a blogra is van némi időm írni egy nagyobb lélegzetvételű dolgot. Hogy miről is lesz szó?

Tudjátok, az utóbbi hónapokban szinte máson sem zakatolt az agyam, csak azon, hogy azzal, hogy decemberben ott hagytam a munkahelyemet mekkora elbaltázott döntést hoztam. Nem volt nap hogy ne árnyékolja be a bizonytalanság, a mi lesz velem érzés. Persze, mivel a mai világban kicsit húzós lenne a biztosat a semmiért hátra hagyni, így volt másik munkahelyem, de nagyon nem találtam ott a helyem.

Az, hogy egy új környezetbe ismét be kell illeszkedjek, az új emberek megismerése már olyannyira nem okozott gondot, hogy egy röpke pillanat műve alatt minden teljesen jól alakult. De valahogy nem éreztem azt, hogy megtaláltam a helyem. Anyaként már teljesen máshogy szeled a nagybetűs adta habokat, valahogy átrendeződik a fejedben minden. Egyszerre nem tudsz maximumon égni munkavállalóként, Anyaként és társként. Rangsorolsz és rájössz, hogy a munka csak egy szükséges jó! Bár ez a szemlélet engem nem nagyon elégített ki, mivel nem éreztem testhez állónak a munkakörömet.

Így a téli hónapok végéhez közeledve, amúgy is D-vitamin hiányban szenvedő testem-lelkem folyamatosan ostorozta magát és bár akadt több verzió is próbálkozásként, mégis belesüllyedtem önmagam legmélyebb bugyrába és azt hittem sorra hozom meg a lehető legrosszabb döntéseket. És, tudom, és-sel nem kezdünk mondatot, bár tudhatnám, hogy az Élet sorozatosan így tesz velem: próbára tesz, alakít, a végén jó irányba terel, ám előtte mégis meg kell vívnom legtöbbször a magam harcát! No lám, egy váratlan lehetőség felbukkanásával és bizonyítani akarásommal, kicsit helyre rakva magamat, azt hiszem megragadom az új lehetőséget és ennél a munkánál lehorgonyzom. 

Most pedig megyek és élvezem a napsugarak simogató báját, természetesen, Zazával! :)

A hét lázasan indult, szó szerint. Igen ritka alkalom kell ahhoz, hogy a gyerek fürdése előtt menjek el tusolni, de ez hétfő este mégis így történt.

Miközben Szuperapu-val készültek mesét olvasni, átbeszélni a nap fontosabb történéseit én a másik szobában "szunyókáltam", de közben hallgattam őket. Isteni érzés volt fülelni őket. Mivel már kialakult rutin nálunk, hogy az esti meseolvasás utána én mellettem alszik el, naná, hogy A három kismalac mese elmondása után. :) Miután befejeztem, Ő belekezdett A három medve című mesébe és komplett történetben elmesélte azt. Hihetetlen, három évesen, fantáziadúsan kerekített egy sztorit és olyan szavakat is használt, amelyek engem is megleptek. Kell ennél nagyobb gyógyító erő?! Azt hiszem a választ mindannyian tudjuk! Majd másnap, gyermeki huncutsággal a szemében, kérdezte, "Jól vagy, Anya?" Hát nem voltam valami fényesen, de mosollyal az arcomon adtam választ, mert minden vele töltött pillanat feltölt. 

Talán már korábban írtam nektek arról, hogy valahol olvastam, hogy egy Édesanya rendkívül jó ötlettel állt elő arra az esetre, ha gyermekének napközben hiányozna, ha egy kis érzelmi töltekezést kíván, így kialakítottak egy szokást, amit csak ők ketten ismertek, tudtak. Hogy mi is ez? Az Anyuka minden nap a gyermek kezeibe adott egy-egy puszit, amit a gyerkőc zsebre tett. Megegyeztek, ha valami bántja, ha szomorú, ha hiányzik neki az anyukája, előveszi a zsebéből ezeket a képzeletbeli puszikat és megnyugszik. Teljesen bevált náluk ez a kis varázslat!

Ebből a sztoriból kiindulva, most, hogy a munkámból kifolyólag távol kell lennem az én három éves fiamtól, próbáltam ezt a rituálét megszoktatni vele. De nem ment! Meg mi van, ha épp nem zsebes naci van rajta? Ha nem tud annyi puszit elraktározni, ami egy hétre elég lenne?! Így ennek mintájára, piros színű papírból szívecske formákat kivágva, közepére egy-egy szavas üzeneteket írtam és gyártottam belőle egy hétre elegendőt! Persze, sokan felnevethetnek milyen hülyeség ez részemről, talán a saját lelkiismeretem nyugtatására is szolgál.....igen, arra is! Mert baromi nehéz! Mert azt hiszem nekem is kell egy kapaszkodó! Mert tetszik Zazának és az oviban is mutogatja! Mert közösen vágtuk ki! Mert a szív a szeretetet és az érzelmeket is szimbolizálja!

Ez a nekem írt szívecske, innen a hotel szobából....<3

....amikor nagyon gondolkoznod kell egy hirtelen vita vagy ellenkezés hevében, amikor nem jön a nyelvedre az a szó, a megfelelő szó, amit kigondoltál. 

Íme egy vicces sztori, még karácsonyról.

Jóval ajándékbontás után, ágyban hempergős, punnyadós estefelé Zaza bevadult, bukfenc előre, meg majdnem hátra, jobbra dől meg balra dől, mint Zsuzsika a mondókában, mígnem lefejeli az unokatesót. Aki elviharzik, mert gondolom a Zaza mindennél keményebb fejével mért csapás elüldözte (Megjegyzés: Apa majdnem minden reggel így /kénytelen/ ébredni), és épp most gondolja azt, hogy neki tuti nem lesz soha gyereke. 

Közben bőszen magyarázzuk a gyereknek ilyet nem szabad, fáj neki és hogy most szomorúak és mérgesek vagyunk, mert hát' teljesen látszott, hogy ezt előre eltökélt szándékkal tette. Mérges vagyok! - hangzik a nagynéni szájából., persze amolyan fél viccesen.Én is mérges vagyok!- mondja cseppet sem bűnbánón Zaza. Pro -és kontra, míg addig fokozódik a helyzet hogy a gyerek mondani akar valami frappánsat, valami ütősebbet, valamit, amit kigondolt a kis agya. Mérges vagyok! Én is! Én is! Én is! (Csípőre tett kézzel, durcás arccal ágyon térdelve)...

"Én meg néger vagyok!" : D- zárja a versenyt, azt hiszem sikerrel. (Megjegyzés: Nagyon nevetünk, nem,annál is jobban!!!)

Újra itt, Veletek! Lezártunk, számot vetettünk az elmúlt évről, történéseiről, eseményeiről. Ám teljesen nem lehet lezárni egy lakattal és a kulcsot a kút mélyére dobni. Ahogy Anita is, én is sorra veszem az elmúlt esztendő adta pozitív és negatív, vagy épp kihasználatlan dolgait. Bár az ünnepek szépsége elhomályosítja az év végére felgyülemlett szerencsétlenséget, mégis hátunkon hordozzuk batyuként 2019-ben is. Nálunk, ami bedögölhetett az bedöglött év végén, legyen az mosógép, kávéfőző! Aztán hogy a sornak végét ne vegyünk, betegségek, aggodalmak, majd egy baszott nagy dugulással indítottuk a januárt! Helló új év, új remények! Örömködünk az év első napjának, pukkannak a pezsgők, meg az agyam is néha! 

Fogadkozunk mit nem teszünk, miben javítunk, célokat tűzünk ki magunk elé! Nem eszem annyit, többet eszem, leszokom a cigiről, rászokom a sportra. Hülyeség, véleményem szerint! Reménykedhetünk csak! Hogy egy újabb év tartogat élményeket, boldogságot, olyan kihívások elé állít, amelyeket bátran tudunk viselni. Látom a közösségi oldalakon mindenkinek sok jót hoz ez a 2019, van, akinek új munka (mondjuk nekem ez bejött, de nem vagyok túl boldog, ha kíváncsi vagy, olvass tovább, néhány sorral lejjebb kifejtem), de van, akinek gyermeket hoz a gólya, vagy egy zsák pénzt! Szuper, nemde?! 

Decemberben egy beteges és a munkából is elegem van időszak közepén bekopogtatott Fortuna és elém állt egy új munka lehetőségével, s mivel erősen gondolkodtam már a váltáson, ám legyen, elvállaltam és nemsoká kezdek, de két hetet távol kell töltenem a családtól. Belegondolni is rossz milyen lesz Zaza nélkül ébredni, feküdni, csacsogó hangját nem hallani úgy, hogy mellettem van. Nincs ölelés, odabújás, nincs puszi csak hétvégén. Nagyon meg kell harcolnom magammal, hogy gyűjtsek annyi erőt, hogy ezt az időszakot minél hamarabb a hátam mögött tudjam. Persze, próbálok a pozitívumokra koncentrálni, de melyik anyát nem fojtogatna ilyenkor a sírás?! Annyi mindent magam mögött tudhatok már, amit akkor tragédiának fogtam fel és utólag csak mosolygom, miért? Nesze Nekem 2019, milyen csodásan indul, nem? Hát igazából nem érzem így! De túlélek, ahogy a decembert is, most, a januárt is, mert ha a kezdet nehéz is, a vége, a végeredmény jó lehet! Ennek pedig én vagyok az egyetlen kulcsa, saját magam!

Most pedig hogy magamat kiveséztem és fogom még sokszor 2019-ben is itt Nektek, Rólunk, arra ösztönözlek benneteket olvassatok minket többször, szóljatok hozzá írásainkhoz, vessetek fel témákat, ami foglalkoztat benneteket, osszátok meg saját tapasztalataitokat velünk, másokkal, mert hiszem azt, hogy lapulnak nálatok is a röhögéstől hasunkat fogó sztorik, vicces vagy kellemetlen témák, aranyköpések! Munkára fel! :)

Elkezdődött. Visszarázódtunk. Ismét beindult a mókuskerék.
Apa ismét dolgozni jár, Alina oviba, mi pedig itthon Áronnal újra a ház urai lettünk...

Az újévi depresszión is már talán túl vagyok. Vagyis ez nálam már december 26. este el szokott kezdődni, most sem volt másként. Persze rutinosan fel voltam rá készülve. Ugyanis ez nálam mióta vissza tudok emlékezni mindig is előjött. Annyira szeretem a karácsonyt, magát a készülődést, az illatát, a hangulatát, az egész szellemiségét, hogy amikor a végéhez érünk elkap egy hiány érzet, egy üresség, hogy elmúlt. Amit annyira vártam, ilyen gyorsan elmúlt. Hát idén is megtörtént velem ez a depis dolog. Mivel készültem rá, elsőre nem volt annyira rossz érzés, de persze azért másnapra felerősödött és ugyan olyan kellemetlenül éltem végül meg.

Pedig jól sikerültek az ünnepi készülődések, maga a karácsonyi is szép volt. Az ételek elkészültek időben, a ház is rendbe volt (“nagyjából, amennyire 2 kisgyerek mellett lehet”), a gyerekek örültek az ajándékoknak (cukik voltak, ahogy bontogattak, sokat szeretgettél egymást meglepően). Még nagyobb veszekedések sem voltak. A fa sem volt eget rengetően hiányos.... persze annyira tökélestes sem volt, mint amire a férjem emlékezett, amikor sötétbe munka után kiválasztotta a delikvenst. Egyszóval szépen rendben alakult minden. Élményekben sem volt hiány. Még korizni is eljutottunk, sőt a megmaradt kis pénzünket is sikerült a két ünnep között elkölteni (a kb. 1,5 éve vett új ágy matracait kellett lecserélni, a férjem szerint junior matracot vettünk, azért ment ennyire hamar tönkre /nem azért, mert picit nehezebb lett, mint volt/, nem baj most olyan beton keményet sikerült választani, hogy esténként amikor fáradtan belehuppannék az ágyba mindig a betonon érzem magam), új játszóházat is találtunk az ikea színei alatt (Alina minden szobát kipróbált), sikerült a Lidl parkolóban pisilni vagyis a kaka is kijött végül a kocsi csomagtartójában a bilin trónolva (ja nem nekem, persze, tudom ez az opció eszetekbe sem jutott..). 

Vagyis minden jól alakult, de ez a fránya depi idén is elért. Pedig szörnyen utálom. Ilyenkor annyira lehangolt vagyok, semmihez sincs kedvem, még magamat sem tudom elviselni. Ezt persze a gyerekek is megérzik és viselkedésükkel csöppet sem könnyítik meg a dolgom. De az idő most is segített, más módszer sajna nincs rá, pár nap után kezdett szépen lassan, nagyon lassan visszaállni a régi rend. Jaj ez sem egyszerű, a dolgos hétköznapokba a visszarázódás. A korán kelés, mert persze az ünnepek alatt mind a két gyerek reggel tovább aludt, érezték ők is a szünet nyugalmát. Na de az első ovis nap éjjele. Mit ne mondjak Áronka 3 órától Alina ébresztéséig vagyis 6:30-ig nem hagyott aludni, mindig mire visszaértem az ágyamba, abba a „jó puha” kényelmesbe felébredt. Én meg egész éjjel ágytól ágyig mászkáltam, elég pipán. Majd mire a kisasszony kezdett készülődni Áron dőlt ki, ágyúval sem lehetett felébreszteni. Szóval zökkenőmentes volt az újév kezdése.

Ha már újév, mi van a fogadalmakkal, mert hát az emberek többsége megfogad egy csomó olyat, amit nem valósít meg végül. Én erősen képviselem azt a bizonyos kivételt. Sose fogadom meg, hogy lefogyok, gazdag leszek, megújulok stb.. Én inkább számot vetek. Megköszönöm, amim van, amit sikerült elérnem a sorsnak, Istennek, valakinek (mikor kinek). Talán tervezgetek picit előre, talán nem. Nálam ez inkább egy összegzés, egy év végi zárás. Jobb így a lelkemnek, bár én esténként is igyekszem hasonló képpen cselekedni csak mostanában mindig bealszok közben. 

Sok beszédnek sok az alja. 2019-et írunk, legyen minden olyan, amilyennek lennie kell vagy egy picit még annál is jobb!

Olvassatok minket, ha gondoljátok. Egy valamit megígérhetek mi idén sem hagyunk sztorik nélkül Titeket!

Láttátok már, hogy bőszen készülünk a karácsonyra. De szót kell ejtenem arról is, hogy ez az év vége nem ígérkezik valami szerencsésnek. Talán, mert elfáradtam, de az ünnepi időszakon kívül, na meg persze az imádott fiam szórakoztatásán kívül nem sok időm jut töltekezni. Kimerültek az elemek, betegségek egymás után, lényegében még egész decemberben köhögés, orrfolyás nehezítette meg a hétköznapokat. Bevallom, nagyon várom, hogy végre kicsit lelassulva, munkahelyi dolgokat is a háttérbe helyezve tudjak szeretteim, családom körében lazulni, pihenni, töltődni. Lezárni. Teendőket, rossz érzéseket! Összhangba kerülni önmagammal, a belső Énnel! Mert valóban igaz az, ha belül nem vagy harmóniában, az kihatással van minden percedre. Várakozom! Várom a fordulatot, az esetleges új lehetőségeket, a pozitív dolgokat be kell vonzanom a következő évre. Kell az újult erő, de addig még a vésztartalékaim kitartanak, sütés-főzés, ajándékvásárlási láz, nagytakarítás, minden meg legyen, 10 NAP KARÁCSONYIG!!! :D

Hetekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy nem saját magam készítek ünnepi koszorút, hanem kész, gyertyával díszítettet vásárolok. Tegnap délután, na, jó, inkább már estefelé villant, úristen, Advent első vasárnapja van és koszorú sehol, ráadásul az első olyan karácsonyváró időszak, amit a gyerekem már felfog és talán értékel is. Szar Anya vagyok, nem vettem, nincs mit meggyújtani, nagyszerű! Csinálni kellene, de mikor, nemsoká fekvés van. Na meg miért is lenne itthon négy egyforma, még nem használt gyertya. Aztán ezt lett a gyorsan, csináld magad!

Bevallom, még nem kerültem ünnepi hangulatba. De meggyújtottuk,elmondtam miért és tetszett Zazának! A szívemben pompa támadt, mert egy szar Anya ezt is tudja, hogy ennyi is elég!

De komolyan, vagy csak nekem ennyire nehéz ez? A szervezetem minden lehetőséget megragadva tiltakozik, ellenkezik a hideg ellen. Bár, még a fagyos reggelekig azért várnunk kell néhány napot....de a hátam közepére se kívánom a telet, mikulás, karácsony ide vagy oda. Pedig télen születtem.... de nagyon nem bírom!

Amikor esős őszi időre vált az időjárás és még néha napfény is szűrődik át azokon a felhőkön, már előrébb járok gondolatban és készítem magam a hűvösebb, szürkébb napokra. De hiába a lelki felkészítés, hogy az ilyen időben is süssön a napocska odabenn... Az ősz beálltától nagyjából januárig fázom, legyen rajtam akárhány réteg ruha, bundás kabát, vastag csizma, a világ összes takarójába is beleburkolózhatnék, én akkor is fázom. Januárra nagyjából,amikor óhajtom végre megszokni és beletörődni, várom a lassan érkező tavaszt. Lehet rossz éghajlatra születtem, csak várnom és várnom kell. 

Na de fázós nyavalyát félredobva azért az ünnepekre való készülődés is belengi a levegőt. Bár néhány hetet tolnom kell a hangulatos dekoráción otthon, mivel komolyabb szétveréssel járó munkálatok várhatóak jövő héten nálunk, karácsonyra minden rendben lesz, meghitt, nyugodt környezetet, békés ünnepeket teremtve a családi fészekben, remélhetőleg sérülésmentes idegrendszerrel. :)