Elkezdődött. Visszarázódtunk. Ismét beindult a mókuskerék.
Apa ismét dolgozni jár, Alina oviba, mi pedig itthon Áronnal újra a ház urai lettünk...

Az újévi depresszión is már talán túl vagyok. Vagyis ez nálam már december 26. este el szokott kezdődni, most sem volt másként. Persze rutinosan fel voltam rá készülve. Ugyanis ez nálam mióta vissza tudok emlékezni mindig is előjött. Annyira szeretem a karácsonyt, magát a készülődést, az illatát, a hangulatát, az egész szellemiségét, hogy amikor a végéhez érünk elkap egy hiány érzet, egy üresség, hogy elmúlt. Amit annyira vártam, ilyen gyorsan elmúlt. Hát idén is megtörtént velem ez a depis dolog. Mivel készültem rá, elsőre nem volt annyira rossz érzés, de persze azért másnapra felerősödött és ugyan olyan kellemetlenül éltem végül meg.

Pedig jól sikerültek az ünnepi készülődések, maga a karácsonyi is szép volt. Az ételek elkészültek időben, a ház is rendbe volt (“nagyjából, amennyire 2 kisgyerek mellett lehet”), a gyerekek örültek az ajándékoknak (cukik voltak, ahogy bontogattak, sokat szeretgettél egymást meglepően). Még nagyobb veszekedések sem voltak. A fa sem volt eget rengetően hiányos.... persze annyira tökélestes sem volt, mint amire a férjem emlékezett, amikor sötétbe munka után kiválasztotta a delikvenst. Egyszóval szépen rendben alakult minden. Élményekben sem volt hiány. Még korizni is eljutottunk, sőt a megmaradt kis pénzünket is sikerült a két ünnep között elkölteni (a kb. 1,5 éve vett új ágy matracait kellett lecserélni, a férjem szerint junior matracot vettünk, azért ment ennyire hamar tönkre /nem azért, mert picit nehezebb lett, mint volt/, nem baj most olyan beton keményet sikerült választani, hogy esténként amikor fáradtan belehuppannék az ágyba mindig a betonon érzem magam), új játszóházat is találtunk az ikea színei alatt (Alina minden szobát kipróbált), sikerült a Lidl parkolóban pisilni vagyis a kaka is kijött végül a kocsi csomagtartójában a bilin trónolva (ja nem nekem, persze, tudom ez az opció eszetekbe sem jutott..). 

Vagyis minden jól alakult, de ez a fránya depi idén is elért. Pedig szörnyen utálom. Ilyenkor annyira lehangolt vagyok, semmihez sincs kedvem, még magamat sem tudom elviselni. Ezt persze a gyerekek is megérzik és viselkedésükkel csöppet sem könnyítik meg a dolgom. De az idő most is segített, más módszer sajna nincs rá, pár nap után kezdett szépen lassan, nagyon lassan visszaállni a régi rend. Jaj ez sem egyszerű, a dolgos hétköznapokba a visszarázódás. A korán kelés, mert persze az ünnepek alatt mind a két gyerek reggel tovább aludt, érezték ők is a szünet nyugalmát. Na de az első ovis nap éjjele. Mit ne mondjak Áronka 3 órától Alina ébresztéséig vagyis 6:30-ig nem hagyott aludni, mindig mire visszaértem az ágyamba, abba a „jó puha” kényelmesbe felébredt. Én meg egész éjjel ágytól ágyig mászkáltam, elég pipán. Majd mire a kisasszony kezdett készülődni Áron dőlt ki, ágyúval sem lehetett felébreszteni. Szóval zökkenőmentes volt az újév kezdése.

Ha már újév, mi van a fogadalmakkal, mert hát az emberek többsége megfogad egy csomó olyat, amit nem valósít meg végül. Én erősen képviselem azt a bizonyos kivételt. Sose fogadom meg, hogy lefogyok, gazdag leszek, megújulok stb.. Én inkább számot vetek. Megköszönöm, amim van, amit sikerült elérnem a sorsnak, Istennek, valakinek (mikor kinek). Talán tervezgetek picit előre, talán nem. Nálam ez inkább egy összegzés, egy év végi zárás. Jobb így a lelkemnek, bár én esténként is igyekszem hasonló képpen cselekedni csak mostanában mindig bealszok közben. 

Sok beszédnek sok az alja. 2019-et írunk, legyen minden olyan, amilyennek lennie kell vagy egy picit még annál is jobb!

Olvassatok minket, ha gondoljátok. Egy valamit megígérhetek mi idén sem hagyunk sztorik nélkül Titeket!