Elegem van. Már megint. Szörnyű. Utálom ezért magam! Hányszor megfogadtam, hogy majd ha jön a második baba próbálom majd kiélvezni és nem másokkal foglalkozni. De mindig van, ami elrontja a kedvem.

Az elsődleges feldolgozatlan bajom a lassan egy éve történ balesetünk (aki olvas minket tudja mi történt a férjemmel). Az élet igazságtalan még mindig ezen megy a huzavona, a felelőst felmentik, mi meg dolgozzuk fel lelkileg és anyagilag. Szégyen, ami ma itt zajlik az országban!
Aztán a másik nagy keresztem az ovi, hogy a lányom rosszul érzi magát ott és időről időre bántják, de nincs megoldás.
Ezekre jön az amúgy szinte minden szülés után álló nőre jellemző utálom a testem szindróma. Miért is ne tartoznék én is bele ebbe a depis rétegbe. Persze, hogy undorodok magamtól. Alina után jöttek a zebra csíkok, amik 4 év alatt semmit se halványodtak, most meg még mindig akkora a hasam mintha jönne a harmadik tesó. Pedig nem. Egyszerűen a hasam nem akar visszahúzódni és akkor még nem is beszéltem a megnyúlt lifegő bőrről. Szó szerint hányok magamtól! Tudom, hogy ez normális jelenség, de amikor benne vagyunk ebbe a helyzetbe nem tudunk higgadt fejjel gondolkodni. Napról-napra, estéről-estére összeszedem magam. Kihozom magamból azt a legjobbat, amire éppen akkor időm van, de az lássuk be nem elegendő arra, hogy megbékéljek a látványommal. Igen tudom, örüljek van egy szép családom, más még ennyire sem fogyott le stb.., de én mindig azt mondtam, hogy attól még, hogy más ilyen-olyan én nem. Mindenki magához mérten állítsa fel a mércét. Na én ehhez képest megbuktam. Nincs mit szépíteni rajta. Még többet kellene tennem a jobbért és nem siránkozni, de még nem találtam meg, nem gazdálkodtam ki az erre való plusz időt, energiát. Talán ha még rosszabbul fogom érezni magam, akkor talán sikerül a felfelé vezető úton elindulni. Talán ha marad a jó idő hamarabb gyűjtök erőt rá. Talán ha több zöldség gyümölcs lesz a piacon egyszerűbb lesz. Talán rájövök holnap, hogy ez mind csak kifogás. Talán...