Ülök a szobában és hallgatom ahogy végre szuszognak a gyerekek. Este van, kimerülten merengek. Nézem a falon lévő két nagy képet a születési fotóikról. Furcsa érzés fog el. Annyira hasonlít a két gyerek, annyira az enyémek. Alina babaságára nem tudok olyan pontosan visszaemlékezni, mint most Áronéra. Itt fekszik mellettem a lányom nézem és már olyan nagy. Szinte végig éri az ágyát (160 cm az ágy). Hosszú vékony lábai még picit megmoccannak, nem alszik még mélyen. Várok még és merengek. Aztán egy pity, ránézek a légzésfigyelőre, hiszen az előbb fordult meg Áron. Nem villog a piros fény, hogy merül az elem. Feszült leszek, gondolkodom miért csippant megint be, aztán betudom annak, hogy a gyerek teljesen kint fekszik az ágy szélén, biztos az a baj, hogy messze az érzékelő lap. Sokáig figyelem hogyan vesz levegőt! Egyből felébredtem. Lassan lecsitulok, látom, jól van. Alina is egyre lassabban lélegzik. Alszanak, szépen, nyugodtan, ki tudja meddig. Vajon ma is átjön Alina éjfél előtt? Tegnap átjött.

Még nézem picit őket és a régi képeiket. Kavarognak a kórházi élmények. Nem a legjobb emlékek. Nem szerettem ott lenni, egyszer sem! Nem bírom, ha nem lehetnek velem a szeretteim és szülés után nem a legerősebb az ember, hát még a lelke. Milyen régen született a lányom, a fiam is lassan már egy éve. Sok nehézség elhalványodott már azokról a napokról, de most valahogy újra érzem az akkori lelki gyengeséget. Biztos a légzésfigyelős para hozta elő és a képek nézegetése. Szuszognak, lassan ráveszem magam, hogy felálljak és menjek fürdeni. Ma is hosszú napunk volt. Jól fog esni a meleg fürdő. Remélem nem ébred fel egyik sem közbe...