És előugrik egy édes pofa gyerek, mint nyúl a bűvészkalapból. Nagyjából egy óra alatt megmutatta, milyen is az én fiam! Barátkozott egy fél éves kislánnyal. A baba visítozott, annyira tetszett neki Zaza. A gyerek pedig kommentálta a történteket. Vigyorogta, szeretgette a kisbabát, oda adta neki a féltve őrzött maciját, remekül kommunikált és kifejezte magát, mindezt persze viccesen! Az addig unalmasan várakozó anyukáknak is szórakoztató műsort tartott. Sétálgatott, kereste mindenki társaságát miközben várakoztunk! Sokakat megmosolyogtatott kedves kis szavaival, cselekvéseivel! Ha egy kicsit is durvábban nyúlt a kislány felé rászóltam és elvarázsolva mondta, hogy "bocsánat". Megmutatta a lány orrát, fülét, megfogta a kis kezét, simogatta és azt mondta, "szeret", ami nála a szeretlekkel egyenértékű. Aztán végre bejutottunk a doktor nőhöz. Üvöltés 2. felvonásban. Majd a vizsgálat felénél, amikor a kis hasához és oldalához értek, huncut mosoly ült az arcára. Onnantól kezdve bent sem volt baj, mutatta és magyarázta a matricát, amit kapott, megeredt a nyelve. Távozáskor illedelmesen köszöntünk, majd amikor a védőnőnk szájából elhangzott a "sziasztok" , Zaza édes fiú hangon megismételte. Mondanom sem kell, mindenki arcára mosolyt csalt ezzel! Majd még a folyosón, öltözködés közben néhány hangos visongatással elhagytuk a helyet.

Meg sem gondoltam, hogy ennyire szélsőségesen képes megélni az érzelmeit és ennyire közvetlen is tud lenni. Azt hiszem, van mit tanulnunk gyerekeinktől!