Már megint hozzám sem lehet szólni. Minden másodpercben azzal küzdök ne fakadjak ki magamból. Ez annyira sikeres, hogy “csak” öt percenként veszekszem az egy helyett.

Tudom, tisztában vagyok vele, hogy elviselhetetlen vagyok ezáltal én is, de nem megy másnak, jobbnak lenni. Most megint lemerült az idegállapotom. Már elkezdtem magnéziumot szedni, eddig még nem segített. Valahogy a két szuper gyerekem leszív. Annyira szeretem őket, okosak és imádnivalóak. Ám annyira egyéniségek, hogy mind a ketten minimum két külön embert igényelnének. Lehet, hogy én rontottam el őket azzal, hogy mindig minden rezdülésüket lereagáltam. Ha nyűgösek voltak, nem hagytam sírni őket, folyamatosan beszélek hozzájuk. Ez által a nagynak sem áll be soha a szája és annyira társas lények lettek, hogy nagyon pici ideig vannak csak el magukban.
S most, hogy jött a hozzátáplálás is a napi rutinhoz nem tett jót annak a bizonyos idegállapotomnak.....
Akkor még meg sem említettem, hogy mindezt úgy mondom, hogy nekem segítségem is van. Nem is kevés! Azt hiszem, anélkül már idegállapotom sem lenne, semmilyen sem.
Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Sőt talán mindannyian vagyunk így vele néha, vagy sokszor, esetleg egyre többször, mondjuk mostanában rengetegszer.

Tanulság nincs. Tanács nincs. Mert mondhatnám, hogy ne vállaljunk annyit vagy ne idegeskedjünk mindenen vagy fogadjuk el a segítséget, beszéljük ki magunkból, legyen én időnk stb..... De őszintén, ezek csak ideig óráig segítenek, mert ezek mellett is biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van az a pont, amikor idegállapotba kerül. Mert emberek vagyunk és a jobbra törekszünk. Ennyi az egész!