Olyan jó lenne, ha nem lenne ilyen hamar újabb félni való. Persze ez az élet rendje, de szívesen kihagynánk belőle egy-két akadályt. Én leginkább azokat, amelyekben a gyerekek érezhetik rosszul magukat.
Egy ilyen félsz volt ez a nyelv felcsípés is. Ugyan a fiam határeset volt, mégis mérlegelve mindent arra jutottunk, hogy legyünk túl rajta gyorsan, amíg nem emlékszik majd és a beszédfejlődését sem érinti. Hiába tudtam, hogy ezt szinte meg sem érzi és max pár csepp vérrel fog járni. Sőt a mai protokoll szerint nem is érzéstelenítik. Szóval féltem tőle. Attól, hogy fájni fog neki, hogy nem tudják majd rávenni, hogy kinyissa a száját. Na meg, hogy utána mi lesz, befolyásolja majd a szopását stb..
Az egész nem tartott tovább egy nyisszantásnál. A rákészülés hosszadalmasabb volt. Ölbe fogtam, lefogtuk és a doktornéni egy szép, ügyes mozdulattal felcsípte neki. Épphogy egy kis szisszenés volt az egész. Nem mondom, hogy én nem lettem rosszul a féltéstől, de a fiam jobban viselte. Majd volt pár csepp vér és ennyi. Hazáig nem kellett etetni és kész. Se több se kevesebb.
Most már jó túl lenni rajta. Ezt az akadályt is megugrottuk. A “nagy” mumust és helyét átvette a következő feladat izgalma.
