Elrepült ez a fél év is! Nem tudom, hogy hova rohan annyira az idő. Most rohan, volt  amikor meg csak vonszolta magát. De nem baj ez az élet rendje.

Ma hat hónapja, hogy megszületett Áron. November volt, szép idő. A 37. heti Ctg-re mentem éppen. Reggel Alinát elvittem oviba. Ugyan még volt idő a kiírt időpontig, de éreztem, hogy azt már nem várja meg a fiam. Reggel viccesen mondtam is az óvónéniknek, hogy lehet, hogy már nem én jövők a lányért. Péntek volt, de már egész héten éreztem a jeleket. Anyuval mentem vizsgálatra és a kórházi táskám is bent volt már a kocsiba. Aznap sok kismama szült, minden orvos arra a napra időzítette a beindításos szüléseket, császárokat. Nekem is éppen bent volt a dokim és a szülésznőm. A vizsgálat során mutatta a gép a fájásokat, ezért meg is vizsgáltak gyorsan. Viccesen kérdezte a dokim, hogy érzem is ezeket a fájásokat. Mondtam, hogy persze, de ezt szinte már az egész héten. Konzultáltunk és feltették a kérdést: haza megyek és éjjel valamikor amikor beindul a szülés vissza megyek vagy befekszem most. Fel voltam készülve a dologra, de mégis megijedtem a kérdés hallatán. Végül maradtam. Ekkor volt kb. 11 óra. Gyorsan betelefonáltam az oviba, hogy Alináért már valóban nem én megyek. Emlékszem mondta az óvónő, hogy Alina neki szaladt reggelinél a tányérnak, amit a dadus éppen fogott és lehet, hogy puklija lesz. Tiszta feszült lettem ettől is. Akkor már bent aludt volna a lányom, de mondtam mamának siessen érte ebéd után és hozza el, nézze meg nincs-e komoly baja. A sírás kerülgetett, nem is kerülgetett megszállt. Gyorsan hívtam a férjem, hogy idő van, hagyjon ott a munkába mindent és irány a kórház. Anyu megvárta, amíg oda ért majd ment Alináért. 

Egy órakkor már kezdtek rendszeressé válni a fájások. Elfoglaltam a szülő szobát. Gépre tettek és vártunk. A dokim és a szülésznőm közbe jöttek-mentek. Mi a férjemmel meg viccelődtünk, anyuval messengereztünk. Telt az idő. Kicsit kézbe akartam venni az irányítást és kértem tegyék úgy rám a tappancsokat, hogy állni tudjak. Húsz perc nem telt el és kettő előtt hallottam egy reccsenést és elfolyt a magzatvíz. A fiam is benne volt az események felgyorsításában. Hívtuk az szülésznőt. Vissza fekvésbe. Na onnantól kezdve jött a neheze. A fájások közül szinte teljesen eltűntek a pihenők. Jött a falkaparás. Szülés előtt sokat olvasgattam és próbáltam lelkileg a hipnoszülésre készülni, így amikor csak tudtam próbáltam ellazulni.  Ám a szünetek hiánya és a sok erős fájás kezdett nagyon elviselhetetlenné válni, ezért szóltam a férjemnek, hogy kerítse elő a szülésznőt, mert nem bírom. Hamar jött is megpróbált megnyugtatni, mondta, hogy van egy negyed órás műtétje addig bírjam még és meglátjuk. Majd a dokinőm is rám pillantott és mondta, ha vissza jön a szülésznő üljek be egy kád vízbe az segít majd, mert látta milyen erősek a fájások. Mire megjött a szülésznő én mondtam, hogy kész nem bírom megvizsgált és mondta itt már nem lesz víz, szülés lesz. Hála az égnek gondoltam. Gyorsan hívta a dokit és előkészült. Na nem részletezem a vége hajrát. Három óra huszonöt percre megszületett a harcos, ügyes nagyfiam. 

Ennek már fél éve. Most meg már a kúszás kezdetleges fázisait gyakorolja és ülni akar és a babakekszet majszolni a két kis fogával.